Ketten voltunk testvérek, ám abban az időben nem jöttünk ki jól, így a kriminalitás felé való érdeklődésem csírái valószínűleg abból erednek, hogy ezen unszimpátia egy súlyos testi sértés formájában öntött formát, amikor valami komoly gyermeki problémán összeszólalkozva eltörtem öcsém kulcscsontját.

Talán ez az élmény, talán egészen más vitt előre az utamon. Ugyanakkor tény, hogy világ életemben pilótának készültem, s ez odáig fajult, hogy középiskolában - meghazudtolva alapvetően humán beállítottságomat - még matematika-fizika fakultációra is beiratkoztam.

Azután egy ködös októberi napon beütött a mennykő: kiderült, hogy szemüvegre lesz szükségem. Ha akkor kicsit alaposabb vagyok, valószínűleg megtudakolhattam volna, hogy ettől még lehet repülni, de sajnos a rám jellemző daccal már másnap arra jutottam, hogy akkor inkább a Rendőrtiszti Főiskolára megyek. Úgy is lett.

Bevallom, a mai napig sem tudom az okát, miért is ez jutott eszembe? A főiskola szép volt, jó volt, s minden nyűgje ellenére jó szívvel emlékszem vissza rá.

A három év elteltével kitüntetéssel végeztem, majd az egyik területi nyomozó szervhez kerültem, ahol előbb gazdasági bűncselekményekkel, majd két év elteltével emberölésekkel és erőszakos bűncselekményekkel kezdtem foglalkozni.

Különböző pozíciókban ugyan, de a mai napig is ezt csinálom, közben elvégeztem a jogi egyetemet, és pár hónapig vittem a cég jogi ügyeit, de ezt nem nekem találták ki.

Aztán harmincadik születésnapomhoz közeledve belém hasított a felismerés: valamit azért le kéne tenni az asztalra, hacsak nem arról akarok majd az unokámnak mesélni, hogy hű de kemény voltam, mikor egy kihallgatáson befűztem ezt vagy azt a bűnözőt. Vajon érdekelni fogja a kiskrapekot? Biztosan nem.

Arra jutottam, hogy mást is kéne csinálni, így kezdtem írni. A Beholder gondozásában megjelenő "Vér a véremből" a második regényem, amely most a sorban elsőként jelenik meg.